Amióta az eszemet tudom, minden évben elmentünk a temetőbe. Sokszor utáltam. Volt hogy esett a hó, és volt hogy csak esett az eső, de mindig hideg volt, legtöbbször szél is. A kezünk lefagyott és gazoltuk a sírt. Valakinek a sírját, akit nem ismertem. Gyerek voltam, és sokszor nem élveztem. De az a nap mindig ünnepélyes volt ha élveztem ha nem.
Mikor anya erőltette ezeket a temető utakat, akkor még csak a nagymamájához és az apukájához mentünk ki. Akkoriban a Marika néni volt a legjobb barátom, akivel a legjobbakat játszottam és akivel a legnagyobbakat hisztiztem, mégis szeretettel nézett rám.
Mostanára már ő is a temetőben van elhelyezve a férje mellett, akinél mindig órákat ültünk a kis padon. Legalábbis akkor óráknak tűnt.
Az idén leültem oda, ahol mellette ültem. Most egyedül ültem ott, ahol ő már nem volt korábban pedig igen. Ez marad belőlünk. Egy gondolat, vagy egy foszlány valaki fejében. Azután semmi, senkiben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése