Nem, nem a blogtól búcsúzom itt most, hanem drága országunktól, és rengeteg emléktől, érzésektől. Érzésektől, amikre nincs tovább szükségem, emlékektől, amik sosem ismétlődhetnek meg és archiválni kell őket. Országunktól, ami annyi szépet és jót adott a nagy rakás szar mellett.
Először is, rettenet izgatott vagyok az út miatt, mivel még sosem voltam egy hétnél hosszabb ideig külföldön, és az is régen volt már. Jó kevés cuccal készülök, mintha csak vidékre mennék úgy egy hétre, és remélem a legjobbakat.
Az első és legnagyobb félelmem az utazással kapcsolatban az, hogy nem vihetek magammal könyveket. Nem vihetem a könyveim, és nem kölcsönözhetek apa polcairól sem, nem vihetek játékkönyvet, klasszikust fantasyt vagy horrort, mert ezek nem fognak beférni a kocsiba. Persze feltoltam egy csomó könyvet a telefonomra, mert kint max német könyvekre számítok majd, az pedig... :DDDDD Dehát mégsem ugyanaz, mint érezni a papír szagát, és pergetni a lapokat.
Több félelmem igazán nincs is, állok elébe az útnak, meg az ottani dolgoknak. Maximum siránkozni fogok, és lesz miről írnom a blogban.
Most mondhatnék nagy dolgokat, hogy ennyi meg annyi évvel ezelőtt még ki gondolta volna, meg stb... De én még két hónappal ezelőtt sem gondoltam volna, hogy tényleg elhagyom az országot. Egészen másfelé terveztem, és talán akkor is lett volna egy ilyen búcsú jellegű poszt.. ám az a hely még bőven az országon belül helyezkedik és igencsak másfajta életet ígért.
A hirtelen döntésemet egy nemrégiben történt esemény indokolta, ami nem titkoltan a Csabával kapcsolatos, és azzal, hogy nem vagyunk már együtt. Ez a szerencsétlen esemény eredményezte, hogy az életemben egy KURVANAGY LYUK tátong, hiányzik a lelkem egy darabja, és minden KIBASZOTT EMLÉK felér egy harakirivel. Meg a büszkeségem.
Nem a rossz emlékeket megyek feledni.. aki a rossz emlékét feledni akarja, őrült. Kiheverni a jó emlékeket kell, helyére rakni és helyén kezelni, mert nincs szörnyebb érzés annál, mint valamit elveszíteni és soha vissza nem kapni, érezni egy emlék kapcsán, hogy sosem lesz már úgy, sosem lesz már olyan jó és sosem leszel már ott/úgy/vele/annyira boldog, mint akkor voltál, amikor. És pont.
A dolog lényegi részén már túl vagyok. Nagyjából értem, hogy miért lett vége, csak azt nem, hogy miért olyan hirtelen, és hogyan. Érdekelne a fejében lejátszódó érzelemsorozat, és az, hogy vajon szeretett-e valaha, vagy az is csak hazugság volt. Mindennek ellenére nem haragszom. Ketté osztottam őt Csabára aki szeretett, és arra aki nem. Úgy kezelem, mintha az az illető, akibe beleszerettem, halott volna, és a másik meg. Nos őrá nem haragszom. Okom az lenne tömérdek, és órákon át tudnék arról írni, hogy miért. De egyszerűen én túl jó vagyok ilyen érzelmekhez. NEM TUDOK és nem is akarok rá HARAGUDNI.
Rájöttem, hogy így lesz a legjobb, illetve eddig is sejtettem, csak annyira akartam, hogy ezen sejtelem birtokában is képes lettem volna leélni vele egy életet. Meg mert bizonyos elrettentő jövőképeket kivéve az egész igazából teljesen ígéretesnek tűnt, és lett is volna. Lehetett volna, de végül nekem lett igazam. Ki volt már úgy, hogy azt kívánta, "Édes Istenem, bár ne lett volna igazam!"? Az emberek imádják, ha igazuk van. Én nem. Ebben nem.
Miután abszolút felvettem az életritmusát, minden egyes dolog, amit csinálok, egy ROHADT EMLÉK, ami ebben a közegben nem fog megváltozni. Amikor teát csinálok, és a rég megszokott módszer helyett inkább kihagyom a tejet, és két kanál cukrot teszek a teába... majd kimegy a fejemből, és hidegen kell meginnom fanyalogva. Vagy amikor beugrok valamiért egy kisboltba, és a kezem az energiaitalokra téved. Arra, amit szeretett, akkor is, ha duplaannyiba kerül, mint a többi. Amikor a comedyre kapcsolom a tévét, vagy kedvet kapok egy csilisbabhoz, amit tőle tanultam.. Amikor reggel időjárástól függetlenül fel akarom venni a napszemüvegem, hogy menőbb legyek, vagy amikor gondolkodás nélkül magamra kapom reggel az este elhajigált ruhám, és 5 perc alatt készülök el, mint egy férfi. Amikor a szavait használom, amiket azelőtt soha, de tőle eltanultam. Amikor este ideges leszek, ha nincs kilátásban egy program, és kétségbeesetten szervezkedek. Amikor megérzem a Jack Daniels ízét a kólában... ha pizzát eszem. Amikor megérzem a cigifüstöt. Főleg a pattintós mentolos Dunhillt. Amikor nem kérek porcukrot a sütimre, mert ő sem szerette. Ha ugyanolyan mozdulatot használok, amilyet ő is tett, vagy amikor azt az arcot vágom, amit tőle elszoktam. Az, ahogy reggel a kakaóm mellé túróst eszek, és eszembe jut, hogy ezt ő is mennyire szerette.
Mindezek mellett pedig emlékké váltak azok a dolgaim, amiket mindig dicsérgetett. Amikor magam alá húzom a lábaim, ha a térdig érő tornacipőm a fekete ruhámmal feszem fel. Amikor szarakodok a csizmám vagy a bakancsom felhúzásával, és mindig eszembe jut, ahogy megjegyzi, hogy "ja tényleg, 20 perccel előbb kellett volna szólnom". Amikor a farzsebbe teszem a telefonom, és beugrik ahogy figyelmeztet, el fogják onnan lopni.
A ruháim, a szürke felső, ami akkor volt rajtam, mikor először találkoztam vele hivatalosan azzal a céllal, hogy együtt legyünk, vagy például az a buta barna pulcsi, amit tavaly ősszel vettünk anyával. A bakancsom, amit akkor vettem, amikor már ismertem, vagy a barna csizma, amiben airsoftozni mentem. Az az idióta szandál, amit akkor hordtam, mikor először találkoztunk, a szőkére festett hajam, Vagy a pulcsi, amit kizárólag akkor mertem felvenni, ha vele voltam. A kis sárga rövidnadrág, amit pizsamának használtam, és a dzseki, aminek a zsebébe egy követ dugtam, amit ő adott még amikor először jött fel hozzám, és a dunaparton bogarásztuk a kavicsokat. A kockás blúz, amit akkor vettem fel, amikor meglátogattam anyát, és először meséltem neki róla. Ez később akkor volt még rajtam, mikor legutóbb fornádról jöttem haza, azután a nyögvenyelős beszélgetés után.
Ezeken túl rengeteg tárgy és hely emlékeztet még rá. A dunakeszi temető, ahol először mondta, hogy szeret, a dunapart, ahol azt a napot töltöttük, a városliget, a Móriczon a lakások és a villamos, a rácz fürdő előtti padok, és az az előrecsomagolt háromszög alakú szendvics, amit egyszer ott kaptam tőle. A lila airwaves a kedvence, és a fekete, az én kedvencem, amit minden érkezésemkor a kezembe nyomott, a Keleti, ahonan a vonatom ment.. A vonat. A szobám, ahonnan az állandó beszélgetéseinket bonyolítottam, ahová elzárkóztam, amikor vele akartam zavartalanul beszélni. A rajzok a falon, a rockabilly koponya, amit akkor rajzoltam, amikor az utolsó alkalommal adtak műsort a Tamási rádióban, a rock'n'roll felirat, amit akkor színeztem ki, amikor részegen összetörte a telefon képernyőjét a munkaviszonya megszűnése miatti keserűségében. A Bonnie és Clyde ábrázolásomról, amit szeptemberben csináltam a kapcsolatunk tiszteletére. A sorozatokról, amit ajánlott, és együtt néztünk.. Dominium, Falling skyes, Z nation, Trónok harca... Amiket talán sosem folytatok... vagy csak bőgve.
Aztán, amiket sosem fogok már látni. A filmek, amiket együtt néztünk, és én elaludtam rajtuk, a filmek amiket elsőre nem értettem, mert nem tudtam rájuk koncentrálni.. A filmek, amikre bizonyos napokon nem akartam időt pazarolni. A pincehelyi vonatállomás, a fornádi szoba.. fornád. A kályha. Paks, a paksi lakás.. például az első, ahol egy hetet töltöttünk együtt, de a második is, ahol együtt főztünk. A stúdió, ahol... és ő maga. Mert talán sosem találkozunk még akkor sem, ha nem szakítottuk meg a kapcsolatot és akkor sem, ha barátként váltunk el.
Szétválasztottam már az emléket a valóságtól, és tudom, hogy nem fogjuk visszacsinálni. Talán nem is akarnám. De attól a régi szép dolgok még ugyanúgy fognak hiányozni. A hülyeségei, hogy úgy költekezett abból a semennyi pénzből, mintha nyert volna a lottón, hogy cigire mindig kellett jutnia, különben morcos volt, ahogy lerágta az összes körmét, ahogy úgy durmolt mint egy medve, és mindig rettegtem a szabad reggelektől, mert tudtam, hogy órákig fogok ott ülni mellette és várni, hogy felébredjen. Ahogy ölelt, ahogy nem hagyott békén, ha nem hagytam magam.. Ahogy kézzel mosogatta a ruháit, mikor nem volt mosógépe, és még az is amikor egyszerűen képtelen volt határt szabni egy bulin és mindig totál idiótát csinált magából részegen. Ahogy okoskodott, magyarázott a csillagok alatt, ahogy kifújta a füstöt, és ahogy felhúzta a kapucnit. Ahogy úgy tett, mintha sokat tapasztalt bölcs mágus lenne, én pedig egy naiv tapasztalatlan tanonc, aki minden szavát szentírásnak veszi.
Ezzel a bejegyzéssel szeretnék búcsút inteni ezen emlékek keserű ízének, és megtartni belőle épp azt az érzést, hogy mennyire örülök, hogy megtanulhattam. Megköszönni. Köszönöm, amit az életről tanítottál, azt is ami keserű volt.
Ám mielőtt még beleszomorodnék ebbe az ostoba helyzetbe, elhagyom a helyeket, a dolgokat és a ruhákat, amik előhívják ezeket az emlékeket. Meszabadulok mindentől, ami erre a 9 hónapra emlékeztetne. Így lesz a legjobb.
